i am that unimportant

bizonytalan, félős, próbál erősnek, vidámnak, gondotalannak tűnni, de közben folyamatosan másokhoz méri magát, okosabbak, sikeresebbek, magasabbak, vékonyabbak, ő pii jelentékten, nem igazán tehetséges, szeretne valami nagyot alkotni kifejezni magát, de ő csak a a lyuk a tű fokán... úgy érez mint Sylvia Plath Üvegbúra regényének hősnője:

„Olyan ágasbogasnak láttam hirtelen az életemet, mint azt a novellabeli zöld fügefát. Minden ág végén ott ragyogott-integetett egy csodás Jövő, mint kövér bíborszín füge. Az egyik füge: férj, boldog otthon, gyermekáldás, a másik füge: híres költőnő, a következő ragyogó, egyetemi tanárnő, megint egy másik füge: E. G., a páratlan szerkesztőnő, további fügék: Európa, Afrika, Dél-Amerika, azután: Konstantin, Szókratész, Attila meg még egy sor más furcsa nevű szerető, mind a legkülönbözőbb foglalkozási körökből és volt egy aranyérmes olimpikon füge is, ezen kívül még sok más, amit nem tudtam meghatározni. Látom magam, ahogy ott ülök a fügefaág hajlatában, és éhen halok, pusztán azért, mert nem tudok dönteni, hogy melyik fügéért is nyújtsam a kezem. Kellett volna mindegyik, de ha valamelyiket választom, ez azt jelenti, hogy a többit elveszítem, és ahogy ott ültem, tanácstalanul, habozva, a fügék egyszerre ráncosodni kezdtek, feketedni és egyik a másik után pottyant le a földre, a lábam elé”

"I saw my life branching out before me like the green fig tree in the story. From the tip of every branch, like a fat purple fig, a wonderful future beckoned and winked. One fig was a husband and a happy home and children, and another fig was a famous poet and another fig was a brilliant professor, and another fig was Ee Gee, the amazing editor, and another fig was Europe and Africa and South America, and another fig was Constantin and Socrates and Attila and a pack of other lovers with queer names and offbeat professions, and another fig was an Olympic lady crew champion, and beyond and above these figs were many more figs I couldn't quite make out. I saw myself sitting in the crotch of this fig tree, starving to death, just because I couldn't make up my mind which of the figs I would choose. I wanted each and every one of them, but choosing one meant losing all the rest, and, as I sat there, unable to decide, the figs began to wrinkle and go black, and, one by one, they plopped to the ground at my feet." /Sylvia Plath: The Bell Jar/