I am GOOD ENOUGH

Ezt a bejegyzésem az anno a volt lektoromnak írt, el nem küldött, névtelen levelem „jogutódjának tartom”.

A mostanit kb. öt évvel később írom, és a címzett, nem egy tanár, hanem egy fiú, akibe nagyon szerelmes voltam. Ami viszont közös a csalódás, az abból való felállás és a nem adom fel, csakazértsemadomfel érzése.

Szeretném megköszönni, azt, hogy eddig eljutottam, azoknak, akik mellettem álltak, akik nem akadtak ki a nyerségem, a bunkóságom, a dühön, a frusztráción, az agresszión, a könnyeken.

Néhány nagyon rossz héten túl, most újra ERŐt érzek és ELTÖKÉLTSÉGET. A páncélt felvettem, a fegyvereket megélesítettem, újra készen állok a HARC-ra.

Mert akárki akármit mond, nekem az élet küzdelem.

Vannak benne szebb és kevésbé szép részek, fáradtság és lankadás, vagy néha egy-egy szünet is, de a küzdés folyamatos.  Főleg magammal.

De most készen állok a folytatásra.

Akkor is volt, valaki, aki lerombolta, amit addig felépítettem és a nulláról kellett újra rendbe
raknom magam. De megcsináltam. És most is megfogom.

Igen lehet MÉG nem jutottam el a tengeren túlra és most megint „csak” egy magyar munkahelyen dolgozom, DE jobban keresek a magyar átlagnál ( a korosztályom beli fiú ismerőseimnél) és három nyelvet használok napi szinten a magyaron kívül.

Ezen kívül „csak” heti 2-3 x járok edzésre, de a múltkori deep work-ön két lán ymár elvégezte a személyi edző tanfolyamot, egy harmadik a tavasszal kezdené, és én is velük csináltam végig az edzést, ha a magam bénácska módján is. Ahhoz képest, hogy általánosban és gimiben amikor csak lehetett szabotáltam a futást, ma gond nélkül futok 4-6 km-t, ha az idő is engedi. Igen nem vagyok Rubint Réka a kocka hassal és a 40 perc alatt 10 km-es távokat fussak le, DE magamhoz képest nagy eredmények ezek és ha apró dolgok is, BÜSZKE vagyok rájuk.

Igaz ezek nem hullottak az ölembe, mind a francia nyelvtudás, mind a BGF diploma (főleg munka mellett...) , mind a mostani alakom és a fizikai bírásom, sok „vért és könnyeket” kívánt.

De eredménnyel járt. Nagyobb eredményekhez pedig még több idő, erő és energia befektetés kell, még több vér és könny. Nem lesz egyszerű, nem lesz könnyű.Lehet néha lesz benne 1-1 nyugisabb időszak meg pihenő, de mindegyikért keményen meg kell dolgozni.

De vállalom.

Nincs más választásom.

Természetesen nem voltam és nem vagyok egyedül a harcban. A tulajdonságaim sem az érdemeim, hanem ajándékok, annyiban az enyémek, hogy nem hagyom pihenni őket, hanem folyamatosan fejlesztem, jobbítom, őket egyre feljebb. Kamatoztatom a talentumokat.

Isten pedig a jó edző, aki felkészít, tanácsot ad, támogat, ahhoz, hogy még jobban bírjam a harcot.

So f*** you Dani, I am GOOD ENOUGH, I am able to do it and I will do it!

Not good enough

Törökország kemény próbákra tett.

Nem csak az Isztambulban szokatlan hideg tél, eső és hó, a lázas/ hőemelkedéses állapotig jutott megfázás, nem csak a feminista énemet kiakasztó női helyzet miatt.

A nőknek pl. elkülönített helye van a mecsetben, messze a tanítástól, a férfiaktól. Valahogy még nem is látják az egészet... 

A turisták által látogatott, elsősorban központi helyeken a fiatalok teljesen európaisan öltöznek, trendi zenék szólnak, a bárokban pedig fiúk és lányok is vannak.  A hagyományosabb részein Isztambulnak (Fátih, Akseray- a képen) és vidéken, a nők viszont a mai napig nem mennek be az ilyenfajta vízipipa bárokba, engem is külön kérésre engedtek be, az ajtó mellé, a sarokba.


Bennem

"nagyon cuki volt a cica,a mivel fényképezkedtél, de hihetetlen levertnek tűnsz "

kérdőjeleződtek meg alapvető dolgok, magammal, a saját identitásommal és Istennel való kapcsolatomban is.   Igazából nem sokon múlt, hogy a számomra kontrovertális viselkedés és képmutatásnak tűnő dolgok után, hátat fordítsak az Agórának is. Az új év kezdetén alapjaiban rengtek meg dolgok és dőltek össze évek, hónapok alatt felépített dolgok.

Nem csak az FÁJT, hogy visszautasítottak, hanem az, hogy amit évek munkája alatt épített fel magamban külsőleg és a munkámban, azt összetörték. Évekbe került, hogy ne érezzem magam kevesebbnek másoknál, hogy felfuvalkodottság nélkül, de büszke tudjak lenni az eredményeimre. Hogy érdemesnek és értékesnek tartsam magam. Hogy örüljek annak, amiért megdolgoztam és élvezni tudjam, amim van. Hogy néha végre elégedett tudjak lenni.
Nem az, hogy nincsen a mostani szintnél feljebb, mert van, mindig van, lehet és biztos lesz jobb de ez NEM ROSSZ, mint, ahogy én gondolom.

Ezt az idézetet tegnap olvasta fel egy nagyon jó barátnőm és szíven ütött. Mintha én írtam volna, teljesen Fruzsi - Bridget Jones érzéseit tükrözik:

Ez kb. olyan, mikor gimiben vérrel-verítéken lefutottam a  Coopert, de az én teljesítményem, csak a kettesre volt elég. Hiába küzdök, mindenki más jobb nálam.

Nem ütöm meg a mércét.

Hiába teszem ki pl. a pipát az alakomra, hogy igen lefogytam, az általános iskolás kori 61 kilóval szemben, most 52 kiló vagyok, mindig lesz MÁS, aki vékonyabb és laposabb a hasa.

Hiába kezdek például háziasabb lenni, nem tudok rendesen mosogatni és szabálytalanok a süteményeim.

Hiába csináltam két diplomát és beszélek három nyelvet, a némettel együtt négyed, lesz más, akinek 3 diplomája van és négy-öt nyelvet beszél.

Hiába van egy relatív jó munkahelyem lesz más, aki feljebb van a ranglétrán, nem egyszerű beosztott és többet keres.

Ezen kívül végletekig érzékeny vagyok, mindent felveszek, aprólékos, máskor borzasztó felületes, mindent képes vagyok túlbonyolítani és elúszni a részletekben. Sérült és sértett vagyok, minden apróságon  felhúzom magam, de ugyanakkor védekezésből, néha támadok és bunkó vagy agresszív vagyok. Helyenként tudok és akarok is szépen választékosan fogalmazni, de gyakran vagyok nyers és faragatlan, keményen és élesen csak úgy odavágom a dolgokat csomagolás és máz nélkül. (nem újévi fogadalom, de a benti kritikák miatt elsősorban EZEN szeretnék változtatni, nem miattuk magamért. ha francia vonalon szeretnék dolgozni itthon, vagy külföldön ezt meg kell tanulnom és ezért hálás vagyok, hogy a munkahelyem és a főnököm ad lehetőséget rá.)

Én "csak lány" vagyok, de igenis fontos a szakmai kiteljesedés és a tanulás, még ha nem is vezető pozícióban.

De másrészt teljesen képtelennek érzem magam egy párkapcsolatra, mert mindenen kiborulok és úgy érzem sem én nem lennék képes máshoz alkalmazkodni, sőt a fejemhez is vágták, hogy ezt a bunkóságot nem viseli el senki.

Igen túl sok vagyok, túl sokat beszélek, hangosan és túl sok az energiám, a hangulatingadozásom és nehezen állok ki magamért, a nagy hangom ellenére megalkuvó tudok lenni, nagyon. Kevés vagyok, mert "szimpla munkahelyen" dolgozom, nem vittem (még) létre semmi rendkívülit, alacsony vagyok, gyenge, fájós bokával, limitált fizikai képességekkel. Nem voltam még a tengerentúlon, nem csináltam doktorit és nincsenek designer ruháim, Anyukám lakásában élek a húgommal.

Csinos vagyok, de nem vagyok különösebben szép, rendkívüli, illetve pont az (ő) nem vesz észre nőként, akit szeretném. Túl sokat kiadok magamból/ magamról, de valahogy mégsem tud belém szeretni, sem ő, sem más.

 Már nem tudok szerelmes lenni belé, mert ezzel a "senki sem fogja ezt elviselni" mondásával összetörte azt a tükröt, amiben és amilyennek én Őt láttam, lehullottak a maszkok, a fátylak.

Egyedül vagyok, a hó vagy a sivatag közepén, ruha nélkül és csak sikítok, sikítok, de gyenge vagyok, néha hang sem jön ki, csak bonyolult, tüskés indák jönnek ki a torkomon, futnak körbe körbe, aztán szépen lassan megfojtanak és betemetnek engem is.

Új évi fogadalmak

 

Minden éven fogadkozom, aztán több kevesebb sikerrel tartom, a körömrágásra is időnként visszaszokom pl.

 

A munka miatt sajnos nem volt még idő a lezárásra (most is benn lopom a perceket erre a néhány sorra) és az újak tervezésére sem. Igazából most egy nagyon LENT periódust élek meg, de bízom abban, hogy ez is ideiglenes és valami majd csak kimozdít a holtpontról- ahogy eddig mindig.

 

Mikor elkezdtem összeírni a listát, a testi dolgokra vonatkozó dolgok jócskán túlerőben voltak, arra fókuszálok rá sokkal jobban, pedig a lelki részen lenne többet javítani.

Eredetileg 10-10 dologra gondoltam így mindkét téren, így redukáltam le 5-5 dologra, a kevesebb csokit is kihúztam végül, néhány kocka étcsokit csakazértis bele fogok tenni a zabpehelybe, inkább az érzelmi evés mögött frusztrációk okát kéne feltárnk.

Talán ez még menni is fog.

Hát íme:

 

Test:

 - no tömény, no likőr. (a no alkohol lenne az igazi...)

- no cigi (a decemberi 2 szál is sok volt)

- MAX napi 3 kávé. és utána folyadékpótlás

- MIN heti 3 saláta/ főzelék télen (rántás/ habarás nélkül), több gyümölcs és smoothie

- 11 előtt kikapcsolom a gépet és alszom

 

Lélek és szellem:

-kevesebb facebook, több találka

-több könyv és spanyol vagy bármi más tanulása (ellustultam...)

- nincs hezitálás a ruhákon vagy bármin, ha tetszik, megveszem. és lelkifurdalás sincs. kaján sem. (nehéz lesz. nagyon nehéz.)

-munkaidő után NINCS munkán rágódás. berakom a laptoppal együtt a munkát a fiókba

-heti 1x brüsszeli állásposta

(photos: Pinterest)

 

 

 

 

Szerpentin tánc

 

Kérlek, ölelj át.

Víztükröddel hasíts belém.

Fejtsd le rólam a félelmeim:

Szalagként tekeredjenek,

Kígyózva hulljanak le

Olvadjanak bele

Napsugár- örvényeidbe.

 

Ölelj szorosabban.

Hallod?

Évgyűrűk lüktetnek

Földszagú cékla szívemben

Régóta bennem élsz

Növekszel sejtjeimmel

Fényed felé fordulok

Forgásunkban feloldódom.

 

NEM!

NEM!

https://www.youtube.com/watch?v=0xitS5mXRkQ

„ régen volt már ilyen szép a reggelem, de köszönöm a kávémat így NEM kérem”

Talán a régi lázadó énem tör fel a számban.

Vad, nőcis, kicsit feminista, nagyon rock and roll.

Valamiben nem változtam.

De valamiben igen.

Megtanultam, hogy néha már ki kell mondani ezt a három betűs szót.

Csak már más embereknek, más helyzetekben mondom meg.

A kollegámnak a céges bulin, hogy nem kérem a harmadik pohár bort.

A srácnak a Trafiq-ban, hogy nem táncolok vele.

Mert akármennyire is mást mond a világ, a szabadságomhoz hozzá tartozik az is, hogy valamire nemet mondok, nem csak az, hogy gátlástalanul habzsolom az életet. Nagykanállal.

Nem eszem húst. Nem dohányzom.

Miért?

Mert megtehetem.

Kényszerít bárki is?

Nem.

Akkor miért?

Mert szabad vagyok és szabadságom van elutasítani dolgokat.

„Minden szabad, de minden épít. Mindent szabad, de nem minden használ.”

A világban ezt felejtjük el. Hogy a másiknak joga van elutasítani, egyet nem érteni, visszautasítani, fellevezni.

Az individualizmus korában nekem mindent szabad, a másiknak mindent szabad, de mi van, ha én ezzel megsértem a másikat? Vagy ő sért meg engem.

Isten szabad akaratot adott nekünk mindegyikünknek.

A világ pedig a kötelező valósítsd meg önmagad, érezd, jól magad szlogenjeivel elfelejteti, hogy a másiknak ez nem biztos, hogy jó.

Mi van, ha én annyira szabad vagyok, hogy túl yúlok a másikon és bele mászok? Mi van, ha a kollégám, olyan szabad, hogy nyugodtan tölthet nekem bort, amíg nem kértem?

Nehéz.

A világ nehezen fogadja el a lemondást.

Amikor valamiből nem kérek.

Szexből, drogból, alkoholból, dohányból, húsból, bármiből.

Mert neked már annyira szabad, hogy szinte kell.

De NEM kell.

Mert szabad vagyok. Isten szabadnak teremtett és valamiről tudom, hogy nekem már nem kell, nem használ, és ezért NEM kérem.

DE Te nyugodtan használd.

Nem ítéllek el érte, de kérlek Te se engem meg, csak fogadd el a választásom és szeress. Meg sem kell értened, csak ne erőltess semmit.

De kérlek, ne töltsd újra azt a poharat.

Mert NEM kérek többet.

home where the heart is

Ismét itthon közel 5 hónapnyi külföld: 10 nap Párizs, 4 hónap Brüsszel, 2 nap Amszterdam és 10 nap Málta után.

Nem jó itthon. Írni akarok, de semmi gondolat. Fotózni, de semmi kép.
Néha 1-1 kiállítás, Petőfi rádió, néhány könyv.
Némi világ megváltás az Agórával, de utána elmúlik.

Üres.

Hiányzik.

Az idő Belgiumban is pocsék, de valami mégis más.

Málta feltöltött, életet, lüktetést adott, megmutatta, hogy mégis jó élni, ízeket, színeket, embereket, sós vizet adott.

Brüsszelben nap és búcsú kávé Sue-val és Lusivel.

Egész nap itthon, de minimális feltöltő, som lehúzó, olyan kusza, tanácstalan minden, nem tudom merre.

Úgy érzem magam, mint Dalí képein az órák, folyékony, képlékeny, minden és minden minden szétfolyik,  kifolyik a kezemből, nem tudom megfogni, megtartani a pillanatot.

Valahogy már nem érzem magam otthon Budapesten, nem az igazi a Nagykörút, a Hummusz bár, a Svábhegy és a romkocsmák sem. (talán az egy kicsit, de a kriek hiányzik)

Nem tudom merre.  A Phd-ról letettem, egy Finance/Economics képzésen gondolkodom, de a borsos tandíjak mellett nem tudnék utazni. Szicíliáról. Toszkánáról, Portugáliáról, Szingapúrról, Martinique-ról, Mexikóról, Argentínáról, Izraelről, Izlandról, Norvégiáról, Kanadáról, Kaliforniáról, Új Zélandról, Ausztráliáról, Svédországról és utazásról, utazásról álmodok, tengerről, gleccserről, vulkánról, óceánról, új emberekről, stoppolásról és újra futástól.

Igen, az újabb boka bevérzések és a futás hiánya is megbénít, kínoz, feszít, nem tudok kiadni a feszültségeket, így csak ülök és lassan konzerválódik minden, de megromlik, mielőtt megérne.
Holnap új munka, régi félelmek, sérelmek.
Feszültség, görcs, akadályok.

Bízom Istenben, hogy segít ezeket is legyőzni, de most nehéz, nagyon nehéz és nem igazán érzem, hogy velem lenne, még ha az eszemmel tudom is ezt. Remélem megmutatja merre kell mennem, de nekem aki folyton beszél, nehéz meghallanom, futás közben még zenével is könnyebben ment.
Régi-új élet, régi-új, folyamatos küzdés, küszködés.
Szeretnék visszamenni Nyugat-Európába, mert hiába a nehézségek, ott könnyebb élvezni az életet, nem csak a küzdés-taposás mókus kereke megy.

Úgy érzem ismét köröket futok, de ezek a  spirálok most nem visznek (sokkal) feljebb, egy helyben toporgok, a saját farkam kergetem és harapok bele, Irigy vagyok mások sikereire és önző, de nem tudom megoldani a saját gondjaim és csak kesergek, néha álmodom.

Nem tudom Isten mit tervez velem, habár imádkozom, de most zavaros minden, én pedig csak készítem a pókhálókat a törölgetés helyett. Egy penészes befőttes üvegnek látom most magam, amiben egykor felhők és nap voltak, valami szép és jó, de most benőtte a pókháló szövésű, erdei zuzmók színére hajazó, finom kékeszöld penész.

És Sylvia Plath Üvegbúrájának idézete ISMÉT aktuális (szerencse, hogy ez a könyv otthon Győrben van):

“I saw my life branching out before me like the green fig tree in the story. From the tip of every branch, like a fat purple fig, a wonderful future beckoned and winked. One fig was a husband and a happy home and children, and another fig was a famous poet and another fig was a brilliant professor, and another fig was Ee Gee, the amazing editor, and another fig was Europe and Africa and South America, and another fig was Constantin and Socrates and Attila and a pack of other lovers with queer names and offbeat professions, and another fig was an Olympic lady crew champion, and beyond and above these figs were many more figs I couldn't quite make out. I saw myself sitting in the crotch of this fig tree, starving to death, just because I couldn't make up my mind which of the figs I would choose. I wanted each and every one of them, but choosing one meant losing all the rest, and, as I sat there, unable to decide, the figs began to wrinkle and go black, and, one by one, they plopped to the ground at my feet.”

Megújulás

„Ne a régi dolgokat emlegessétek,

Ne a múltatokon tűnődjetek.

Mert én Újat cselekszem,

Most kezd kibontakozni”

/Ézs 43 v 18-20/

Ez a bejegyzés is régóta érlelődik bennem.

Csak mindig volt valami más, munka, takarítás, utazás vagy néha a Luxembourg téri borozás.

Egy-két hete ismét rám tört az üresség érzés, néha fel-felbukkan. Valami hiányzik. Valamiért nincs tele, valami kéne még. De nem tudom mi.

A negatív érzéseket felerősítette a belga „nyár”: 15-20 fok, gyakori eső és hideg.

Néhány napig, talán egy-másfél hétig ismét elkapott a szokásos sajnáltatom magam hullám.

A futás is csak ideiglenes gyógymódnak bizonyult, néhány óra múlva ismét visszatértek a negatív rémképek.

Valahogy itt minden intenzívebb, lehet, mert többet vagyok egyedül és kevesebbet társaságban. Így Nyugat Európában jobban feltűnik, hogy még mindig mennyi GÖRCS és FESZÜLTSÉG van bennem.

Közel húsz év masszív magyar oktatás mély nyomokat hagyott bennem.

A Radnótis negatív emlékek is kísértenek, igen tíz év és  nem tudom hány ezer kilométer távolságból is.

De valahogy újra és újra levedlem ezeket, mint a kígyó a bőrét. Sokáig tartottam ettől a jelképtől, de pár hónapja egy nagyon feloldó álmom hatására kevésbé taszít, bár még mindig nem a kedvencem (különösen, mert aranyos rágcsálókat eszik), de nem sikítok azonnal, ha meglátom egy fotón.

Nem rég kölcsönkaptam egy C.S: Lewis könyvet a The Screwtype letters. Nagyon mélyen megérintett, sok kérdésemre kimondottakra és ki nem mondottakra is válaszolt.

Valahogy a hitben is megvan ez a levedlés, amikor döntünk, és új emberré válunk, a régi énünket feláldozva. De valahogy ez folyamatos, nem egyszeri, hanem újra és újra meg kell tenni, ahogy a kígyó is többször veti le a bőrét, amit kinőtt. A régit. A múltbelit.

Minden egyes vedlésnél ott hagy valamit, ahhoz, hogy még nagyobb lehessen, hogy valóban ÚJ bőre legyen.

Nem tudom fájdalmas-e ez a fajta változás, de bizonyára az egész állatot érinti. És hónapig készül rá.

Valahogy én is így vagyok vele, lehet már el kezdtem ledobni a régi bőröm, de ez még nem az igazi, vagy talán van még újabb.

Sokszor érzem magam úgy, mint a Ratatouille (L’Ecsó) rajzfilmben Linguini a mosogatófiú-szakácstanonc, aki szétnyitja az ingét és látható válnak a kis patkány által okozott karmolások, sebek. Igen, tavaly Párizs óta már tudatosan is felvállalom, hogy én is televagyok sebekkel, amik újra és újra felsérülnek.

Ezt itt Nyugat Európában nehezebben értik meg, az iskolában a vizsgák után itt buli van, nem értik ezt a görcsös megfelelési kényszert, mert itt nem KELL.

(Ezért is szeretném, majd, ha gyerekem lesz NEM otthon nevelni.)

Szeretném, ha végleg behegednének és le tudnám vetni őket a régi bőrömmel együtt. Egyszer. Végre.

Hiszek benne, hogy meg tudok és meg fogok SZABADULNI tőlük és még könnyedebb leszek, mégis többet tudok adni, áradni, folyni.

Mert a szabadság nem öncélú. Ahhoz viszont, hogy ezt jobban megértsem újra kell még olvasnom Lewis könyvét, akár újabbakat is.