home where the heart is

Ismét itthon közel 5 hónapnyi külföld: 10 nap Párizs, 4 hónap Brüsszel, 2 nap Amszterdam és 10 nap Málta után.

Nem jó itthon. Írni akarok, de semmi gondolat. Fotózni, de semmi kép.
Néha 1-1 kiállítás, Petőfi rádió, néhány könyv.
Némi világ megváltás az Agórával, de utána elmúlik.

Üres.

Hiányzik.

Az idő Belgiumban is pocsék, de valami mégis más.

Málta feltöltött, életet, lüktetést adott, megmutatta, hogy mégis jó élni, ízeket, színeket, embereket, sós vizet adott.

Brüsszelben nap és búcsú kávé Sue-val és Lusivel.

Egész nap itthon, de minimális feltöltő, som lehúzó, olyan kusza, tanácstalan minden, nem tudom merre.

Úgy érzem magam, mint Dalí képein az órák, folyékony, képlékeny, minden és minden minden szétfolyik,  kifolyik a kezemből, nem tudom megfogni, megtartani a pillanatot.

Valahogy már nem érzem magam otthon Budapesten, nem az igazi a Nagykörút, a Hummusz bár, a Svábhegy és a romkocsmák sem. (talán az egy kicsit, de a kriek hiányzik)

Nem tudom merre.  A Phd-ról letettem, egy Finance/Economics képzésen gondolkodom, de a borsos tandíjak mellett nem tudnék utazni. Szicíliáról. Toszkánáról, Portugáliáról, Szingapúrról, Martinique-ról, Mexikóról, Argentínáról, Izraelről, Izlandról, Norvégiáról, Kanadáról, Kaliforniáról, Új Zélandról, Ausztráliáról, Svédországról és utazásról, utazásról álmodok, tengerről, gleccserről, vulkánról, óceánról, új emberekről, stoppolásról és újra futástól.

Igen, az újabb boka bevérzések és a futás hiánya is megbénít, kínoz, feszít, nem tudok kiadni a feszültségeket, így csak ülök és lassan konzerválódik minden, de megromlik, mielőtt megérne.
Holnap új munka, régi félelmek, sérelmek.
Feszültség, görcs, akadályok.

Bízom Istenben, hogy segít ezeket is legyőzni, de most nehéz, nagyon nehéz és nem igazán érzem, hogy velem lenne, még ha az eszemmel tudom is ezt. Remélem megmutatja merre kell mennem, de nekem aki folyton beszél, nehéz meghallanom, futás közben még zenével is könnyebben ment.
Régi-új élet, régi-új, folyamatos küzdés, küszködés.
Szeretnék visszamenni Nyugat-Európába, mert hiába a nehézségek, ott könnyebb élvezni az életet, nem csak a küzdés-taposás mókus kereke megy.

Úgy érzem ismét köröket futok, de ezek a  spirálok most nem visznek (sokkal) feljebb, egy helyben toporgok, a saját farkam kergetem és harapok bele, Irigy vagyok mások sikereire és önző, de nem tudom megoldani a saját gondjaim és csak kesergek, néha álmodom.

Nem tudom Isten mit tervez velem, habár imádkozom, de most zavaros minden, én pedig csak készítem a pókhálókat a törölgetés helyett. Egy penészes befőttes üvegnek látom most magam, amiben egykor felhők és nap voltak, valami szép és jó, de most benőtte a pókháló szövésű, erdei zuzmók színére hajazó, finom kékeszöld penész.

És Sylvia Plath Üvegbúrájának idézete ISMÉT aktuális (szerencse, hogy ez a könyv otthon Győrben van):

“I saw my life branching out before me like the green fig tree in the story. From the tip of every branch, like a fat purple fig, a wonderful future beckoned and winked. One fig was a husband and a happy home and children, and another fig was a famous poet and another fig was a brilliant professor, and another fig was Ee Gee, the amazing editor, and another fig was Europe and Africa and South America, and another fig was Constantin and Socrates and Attila and a pack of other lovers with queer names and offbeat professions, and another fig was an Olympic lady crew champion, and beyond and above these figs were many more figs I couldn't quite make out. I saw myself sitting in the crotch of this fig tree, starving to death, just because I couldn't make up my mind which of the figs I would choose. I wanted each and every one of them, but choosing one meant losing all the rest, and, as I sat there, unable to decide, the figs began to wrinkle and go black, and, one by one, they plopped to the ground at my feet.”