home where the heart is

Ismét itthon közel 5 hónapnyi külföld: 10 nap Párizs, 4 hónap Brüsszel, 2 nap Amszterdam és 10 nap Málta után.

Nem jó itthon. Írni akarok, de semmi gondolat. Fotózni, de semmi kép.
Néha 1-1 kiállítás, Petőfi rádió, néhány könyv.
Némi világ megváltás az Agórával, de utána elmúlik.

Üres.

Hiányzik.

Az idő Belgiumban is pocsék, de valami mégis más.

Málta feltöltött, életet, lüktetést adott, megmutatta, hogy mégis jó élni, ízeket, színeket, embereket, sós vizet adott.

Brüsszelben nap és búcsú kávé Sue-val és Lusivel.

Egész nap itthon, de minimális feltöltő, som lehúzó, olyan kusza, tanácstalan minden, nem tudom merre.

Úgy érzem magam, mint Dalí képein az órák, folyékony, képlékeny, minden és minden minden szétfolyik,  kifolyik a kezemből, nem tudom megfogni, megtartani a pillanatot.

Valahogy már nem érzem magam otthon Budapesten, nem az igazi a Nagykörút, a Hummusz bár, a Svábhegy és a romkocsmák sem. (talán az egy kicsit, de a kriek hiányzik)

Nem tudom merre.  A Phd-ról letettem, egy Finance/Economics képzésen gondolkodom, de a borsos tandíjak mellett nem tudnék utazni. Szicíliáról. Toszkánáról, Portugáliáról, Szingapúrról, Martinique-ról, Mexikóról, Argentínáról, Izraelről, Izlandról, Norvégiáról, Kanadáról, Kaliforniáról, Új Zélandról, Ausztráliáról, Svédországról és utazásról, utazásról álmodok, tengerről, gleccserről, vulkánról, óceánról, új emberekről, stoppolásról és újra futástól.

Igen, az újabb boka bevérzések és a futás hiánya is megbénít, kínoz, feszít, nem tudok kiadni a feszültségeket, így csak ülök és lassan konzerválódik minden, de megromlik, mielőtt megérne.
Holnap új munka, régi félelmek, sérelmek.
Feszültség, görcs, akadályok.

Bízom Istenben, hogy segít ezeket is legyőzni, de most nehéz, nagyon nehéz és nem igazán érzem, hogy velem lenne, még ha az eszemmel tudom is ezt. Remélem megmutatja merre kell mennem, de nekem aki folyton beszél, nehéz meghallanom, futás közben még zenével is könnyebben ment.
Régi-új élet, régi-új, folyamatos küzdés, küszködés.
Szeretnék visszamenni Nyugat-Európába, mert hiába a nehézségek, ott könnyebb élvezni az életet, nem csak a küzdés-taposás mókus kereke megy.

Úgy érzem ismét köröket futok, de ezek a  spirálok most nem visznek (sokkal) feljebb, egy helyben toporgok, a saját farkam kergetem és harapok bele, Irigy vagyok mások sikereire és önző, de nem tudom megoldani a saját gondjaim és csak kesergek, néha álmodom.

Nem tudom Isten mit tervez velem, habár imádkozom, de most zavaros minden, én pedig csak készítem a pókhálókat a törölgetés helyett. Egy penészes befőttes üvegnek látom most magam, amiben egykor felhők és nap voltak, valami szép és jó, de most benőtte a pókháló szövésű, erdei zuzmók színére hajazó, finom kékeszöld penész.

És Sylvia Plath Üvegbúrájának idézete ISMÉT aktuális (szerencse, hogy ez a könyv otthon Győrben van):

“I saw my life branching out before me like the green fig tree in the story. From the tip of every branch, like a fat purple fig, a wonderful future beckoned and winked. One fig was a husband and a happy home and children, and another fig was a famous poet and another fig was a brilliant professor, and another fig was Ee Gee, the amazing editor, and another fig was Europe and Africa and South America, and another fig was Constantin and Socrates and Attila and a pack of other lovers with queer names and offbeat professions, and another fig was an Olympic lady crew champion, and beyond and above these figs were many more figs I couldn't quite make out. I saw myself sitting in the crotch of this fig tree, starving to death, just because I couldn't make up my mind which of the figs I would choose. I wanted each and every one of them, but choosing one meant losing all the rest, and, as I sat there, unable to decide, the figs began to wrinkle and go black, and, one by one, they plopped to the ground at my feet.”

Bell jar

I felt very still and very empty, the way the eye of a tornado must feel, moving dully along in the middle of the surrounding hullabaloo.

Sylvia Plath: Lady Lazarus

I have done it again.
One year in every ten
I manage it----

A sort of walking miracle, my skin
Bright as a Nazi lampshade,
My right foot

A paperweight,
My face a featureless, fine
Jew linen.

Peel off the napkin
0 my enemy.
Do I terrify?----

The nose, the eye pits, the full set of teeth?
The sour breath
Will vanish in a day.

Soon, soon the flesh
The grave cave ate will be
At home on me

And I a smiling woman.
I am only thirty.
And like the cat I have nine times to die.

This is Number Three.
What a trash
To annihilate each decade.

What a million filaments.
The peanut-crunching crowd
Shoves in to see

Them unwrap me hand and foot
The big strip tease.
Gentlemen, ladies

These are my hands
My knees.
I may be skin and bone,

Nevertheless, I am the same, identical woman.
The first time it happened I was ten.
It was an accident.

The second time I meant
To last it out and not come back at all.
I rocked shut

As a seashell.
They had to call and call
And pick the worms off me like sticky pearls.

Dying
Is an art, like everything else,
I do it exceptionally well.

I do it so it feels like hell.
I do it so it feels real.
I guess you could say I've a call.

It's easy enough to do it in a cell.
It's easy enough to do it and stay put.
It's the theatrical

Comeback in broad day
To the same place, the same face, the same brute
Amused shout:

'A miracle!'
That knocks me out.
There is a charge

For the eyeing of my scars, there is a charge
For the hearing of my heart----
It really goes.

And there is a charge, a very large charge
For a word or a touch
Or a bit of blood

Or a piece of my hair or my clothes.
So, so, Herr Doktor.
So, Herr Enemy.

I am your opus,
I am your valuable,
The pure gold baby

That melts to a shriek.
I turn and burn.
Do not think I underestimate your great concern.

Ash, ash ---
You poke and stir.
Flesh, bone, there is nothing there----

A cake of soap,
A wedding ring,
A gold filling.

Herr God, Herr Lucifer
Beware
Beware.

Out of the ash
I rise with my red hair
And I eat men like air.

Sylvia Plath Daddy

Daddy
by Sylvia Plath

You do not do, you do not do
Any more, black shoe
In which I have lived like a foot
For thirty years, poor and white,
Barely daring to breathe or Achoo.

Daddy, I have had to kill you.
You died before I had time--
Marble-heavy, a bag full of God,
Ghastly statue with one gray toe
Big as a Frisco seal

And a head in the freakish Atlantic
Where it pours bean green over blue
In the waters off beautiful Nauset.
I used to pray to recover you.
Ach, du.

In the German tongue, in the Polish town
Scraped flat by the roller
Of wars, wars, wars.
But the name of the town is common.
My Polack friend

Says there are a dozen or two.
So I never could tell where you
Put your foot, your root,
I never could talk to you.
The tongue stuck in my jaw.

It stuck in a barb wire snare.
Ich, ich, ich, ich,
I could hardly speak.
I thought every German was you.
And the language obscene

An engine, an engine
Chuffing me off like a Jew.
A Jew to Dachau, Auschwitz, Belsen.
I began to talk like a Jew.
I think I may well be a Jew.

The snows of the Tyrol, the clear beer of Vienna
Are not very pure or true.
With my gipsy ancestress and my weird luck
And my Taroc pack and my Taroc pack
I may be a bit of a Jew.

I have always been scared of you,
With your Luftwaffe, your gobbledygoo.
And your neat mustache
And your Aryan eye, bright blue.
Panzer-man, panzer-man, O You--

Not God but a swastika
So black no sky could squeak through.
Every woman adores a Fascist,
The boot in the face, the brute
Brute heart of a brute like you.

You stand at the blackboard, daddy,
In the picture I have of you,
A cleft in your chin instead of your foot
But no less a devil for that, no not
Any less the black man who

Bit my pretty red heart in two.
I was ten when they buried you.
At twenty I tried to die
And get back, back, back to you.
I thought even the bones would do.

But they pulled me out of the sack,
And they stuck me together with glue.
And then I knew what to do.
I made a model of you,
A man in black with a Meinkampf look

And a love of the rack and the screw.
And I said I do, I do.
So daddy, I'm finally through.
The black telephone's off at the root,
The voices just can't worm through.

If I've killed one man, I've killed two--
The vampire who said he was you
And drank my blood for a year,
Seven years, if you want to know.
Daddy, you can lie back now.

There's a stake in your fat black heart
And the villagers never liked you.
They are dancing and stamping on you.
They always knew it was you.
Daddy, daddy, you bastard, I'm through.

festészet/painting

Szeretnék jól festeni...
I want to paint...
Sajnos nem kaptam hozzá tehetséget
Unfortunately I didnt get enough talent for it..
A látásom jó, élénk képeket látok, de nem tudom lerajzolni, lefesteni őket, nem tudom visszaadni ezen vízióim
I have a good visual fantasy, I can see vivid, intense images but I am not able to draw, to paint, to represent them.
Ezért maradt az írás.
So I try to put them in writing.
Mindig is nagy szám volt, így a szavak, a nyelv eszközeivel próbálok festeni...(mint Sylvia Plath)
I have always been a talkative, chatterbox type so I am trying to paint with words, the tools of language..(like Sylvia Plath)
jelzők tömkelegéével próbálom visszaadni a vér vörösét, izzását, a szenvedélyek-indulatok feszítését, a melankólia apró ködcseppjeit, az éjszaka bársonyos feketéjét, a napsugarak mézszínű ragyogását, narancslé-vidámságát...
I am trying to represent with the multiplication of adjectives the red and the heat of blood, the strengh, the force of passion, the small mist drops of melancholie, the velvet black of the nigh, the honey-colour and orange juice-joy of sunshine...
De néha szomorú vagyok.
But sometimes I am sad.
Because painting is universal language.
Mert a festészet egyetemes.
Mindenkinek aki képes LÁTNI.
For everyone who is able to SEE.
És a fordítással gyakran nem lehet visszaadni egy-egy verset.
And with translation it is sometimes impossible to represent the same as the original. (especialy a poem)
Mégis is adni akarok.
But I want to give.
VARÁZSLATOT
MAGIC.


Vagy a saját valóságom festeni? (ahogy Frida Kahlo)
Or just paint my own reality?(like Frida Kahlo)
Nem tudom,
I don't know yet.:)

i am that unimportant

bizonytalan, félős, próbál erősnek, vidámnak, gondotalannak tűnni, de közben folyamatosan másokhoz méri magát, okosabbak, sikeresebbek, magasabbak, vékonyabbak, ő pii jelentékten, nem igazán tehetséges, szeretne valami nagyot alkotni kifejezni magát, de ő csak a a lyuk a tű fokán... úgy érez mint Sylvia Plath Üvegbúra regényének hősnője:

„Olyan ágasbogasnak láttam hirtelen az életemet, mint azt a novellabeli zöld fügefát. Minden ág végén ott ragyogott-integetett egy csodás Jövő, mint kövér bíborszín füge. Az egyik füge: férj, boldog otthon, gyermekáldás, a másik füge: híres költőnő, a következő ragyogó, egyetemi tanárnő, megint egy másik füge: E. G., a páratlan szerkesztőnő, további fügék: Európa, Afrika, Dél-Amerika, azután: Konstantin, Szókratész, Attila meg még egy sor más furcsa nevű szerető, mind a legkülönbözőbb foglalkozási körökből és volt egy aranyérmes olimpikon füge is, ezen kívül még sok más, amit nem tudtam meghatározni. Látom magam, ahogy ott ülök a fügefaág hajlatában, és éhen halok, pusztán azért, mert nem tudok dönteni, hogy melyik fügéért is nyújtsam a kezem. Kellett volna mindegyik, de ha valamelyiket választom, ez azt jelenti, hogy a többit elveszítem, és ahogy ott ültem, tanácstalanul, habozva, a fügék egyszerre ráncosodni kezdtek, feketedni és egyik a másik után pottyant le a földre, a lábam elé”

"I saw my life branching out before me like the green fig tree in the story. From the tip of every branch, like a fat purple fig, a wonderful future beckoned and winked. One fig was a husband and a happy home and children, and another fig was a famous poet and another fig was a brilliant professor, and another fig was Ee Gee, the amazing editor, and another fig was Europe and Africa and South America, and another fig was Constantin and Socrates and Attila and a pack of other lovers with queer names and offbeat professions, and another fig was an Olympic lady crew champion, and beyond and above these figs were many more figs I couldn't quite make out. I saw myself sitting in the crotch of this fig tree, starving to death, just because I couldn't make up my mind which of the figs I would choose. I wanted each and every one of them, but choosing one meant losing all the rest, and, as I sat there, unable to decide, the figs began to wrinkle and go black, and, one by one, they plopped to the ground at my feet." /Sylvia Plath: The Bell Jar/