I am GOOD ENOUGH

Ezt a bejegyzésem az anno a volt lektoromnak írt, el nem küldött, névtelen levelem „jogutódjának tartom”.

A mostanit kb. öt évvel később írom, és a címzett, nem egy tanár, hanem egy fiú, akibe nagyon szerelmes voltam. Ami viszont közös a csalódás, az abból való felállás és a nem adom fel, csakazértsemadomfel érzése.

Szeretném megköszönni, azt, hogy eddig eljutottam, azoknak, akik mellettem álltak, akik nem akadtak ki a nyerségem, a bunkóságom, a dühön, a frusztráción, az agresszión, a könnyeken.

Néhány nagyon rossz héten túl, most újra ERŐt érzek és ELTÖKÉLTSÉGET. A páncélt felvettem, a fegyvereket megélesítettem, újra készen állok a HARC-ra.

Mert akárki akármit mond, nekem az élet küzdelem.

Vannak benne szebb és kevésbé szép részek, fáradtság és lankadás, vagy néha egy-egy szünet is, de a küzdés folyamatos.  Főleg magammal.

De most készen állok a folytatásra.

Akkor is volt, valaki, aki lerombolta, amit addig felépítettem és a nulláról kellett újra rendbe
raknom magam. De megcsináltam. És most is megfogom.

Igen lehet MÉG nem jutottam el a tengeren túlra és most megint „csak” egy magyar munkahelyen dolgozom, DE jobban keresek a magyar átlagnál ( a korosztályom beli fiú ismerőseimnél) és három nyelvet használok napi szinten a magyaron kívül.

Ezen kívül „csak” heti 2-3 x járok edzésre, de a múltkori deep work-ön két lán ymár elvégezte a személyi edző tanfolyamot, egy harmadik a tavasszal kezdené, és én is velük csináltam végig az edzést, ha a magam bénácska módján is. Ahhoz képest, hogy általánosban és gimiben amikor csak lehetett szabotáltam a futást, ma gond nélkül futok 4-6 km-t, ha az idő is engedi. Igen nem vagyok Rubint Réka a kocka hassal és a 40 perc alatt 10 km-es távokat fussak le, DE magamhoz képest nagy eredmények ezek és ha apró dolgok is, BÜSZKE vagyok rájuk.

Igaz ezek nem hullottak az ölembe, mind a francia nyelvtudás, mind a BGF diploma (főleg munka mellett...) , mind a mostani alakom és a fizikai bírásom, sok „vért és könnyeket” kívánt.

De eredménnyel járt. Nagyobb eredményekhez pedig még több idő, erő és energia befektetés kell, még több vér és könny. Nem lesz egyszerű, nem lesz könnyű.Lehet néha lesz benne 1-1 nyugisabb időszak meg pihenő, de mindegyikért keményen meg kell dolgozni.

De vállalom.

Nincs más választásom.

Természetesen nem voltam és nem vagyok egyedül a harcban. A tulajdonságaim sem az érdemeim, hanem ajándékok, annyiban az enyémek, hogy nem hagyom pihenni őket, hanem folyamatosan fejlesztem, jobbítom, őket egyre feljebb. Kamatoztatom a talentumokat.

Isten pedig a jó edző, aki felkészít, tanácsot ad, támogat, ahhoz, hogy még jobban bírjam a harcot.

So f*** you Dani, I am GOOD ENOUGH, I am able to do it and I will do it!

Szerpentin tánc

 

Kérlek, ölelj át.

Víztükröddel hasíts belém.

Fejtsd le rólam a félelmeim:

Szalagként tekeredjenek,

Kígyózva hulljanak le

Olvadjanak bele

Napsugár- örvényeidbe.

 

Ölelj szorosabban.

Hallod?

Évgyűrűk lüktetnek

Földszagú cékla szívemben

Régóta bennem élsz

Növekszel sejtjeimmel

Fényed felé fordulok

Forgásunkban feloldódom.

 

home where the heart is

Ismét itthon közel 5 hónapnyi külföld: 10 nap Párizs, 4 hónap Brüsszel, 2 nap Amszterdam és 10 nap Málta után.

Nem jó itthon. Írni akarok, de semmi gondolat. Fotózni, de semmi kép.
Néha 1-1 kiállítás, Petőfi rádió, néhány könyv.
Némi világ megváltás az Agórával, de utána elmúlik.

Üres.

Hiányzik.

Az idő Belgiumban is pocsék, de valami mégis más.

Málta feltöltött, életet, lüktetést adott, megmutatta, hogy mégis jó élni, ízeket, színeket, embereket, sós vizet adott.

Brüsszelben nap és búcsú kávé Sue-val és Lusivel.

Egész nap itthon, de minimális feltöltő, som lehúzó, olyan kusza, tanácstalan minden, nem tudom merre.

Úgy érzem magam, mint Dalí képein az órák, folyékony, képlékeny, minden és minden minden szétfolyik,  kifolyik a kezemből, nem tudom megfogni, megtartani a pillanatot.

Valahogy már nem érzem magam otthon Budapesten, nem az igazi a Nagykörút, a Hummusz bár, a Svábhegy és a romkocsmák sem. (talán az egy kicsit, de a kriek hiányzik)

Nem tudom merre.  A Phd-ról letettem, egy Finance/Economics képzésen gondolkodom, de a borsos tandíjak mellett nem tudnék utazni. Szicíliáról. Toszkánáról, Portugáliáról, Szingapúrról, Martinique-ról, Mexikóról, Argentínáról, Izraelről, Izlandról, Norvégiáról, Kanadáról, Kaliforniáról, Új Zélandról, Ausztráliáról, Svédországról és utazásról, utazásról álmodok, tengerről, gleccserről, vulkánról, óceánról, új emberekről, stoppolásról és újra futástól.

Igen, az újabb boka bevérzések és a futás hiánya is megbénít, kínoz, feszít, nem tudok kiadni a feszültségeket, így csak ülök és lassan konzerválódik minden, de megromlik, mielőtt megérne.
Holnap új munka, régi félelmek, sérelmek.
Feszültség, görcs, akadályok.

Bízom Istenben, hogy segít ezeket is legyőzni, de most nehéz, nagyon nehéz és nem igazán érzem, hogy velem lenne, még ha az eszemmel tudom is ezt. Remélem megmutatja merre kell mennem, de nekem aki folyton beszél, nehéz meghallanom, futás közben még zenével is könnyebben ment.
Régi-új élet, régi-új, folyamatos küzdés, küszködés.
Szeretnék visszamenni Nyugat-Európába, mert hiába a nehézségek, ott könnyebb élvezni az életet, nem csak a küzdés-taposás mókus kereke megy.

Úgy érzem ismét köröket futok, de ezek a  spirálok most nem visznek (sokkal) feljebb, egy helyben toporgok, a saját farkam kergetem és harapok bele, Irigy vagyok mások sikereire és önző, de nem tudom megoldani a saját gondjaim és csak kesergek, néha álmodom.

Nem tudom Isten mit tervez velem, habár imádkozom, de most zavaros minden, én pedig csak készítem a pókhálókat a törölgetés helyett. Egy penészes befőttes üvegnek látom most magam, amiben egykor felhők és nap voltak, valami szép és jó, de most benőtte a pókháló szövésű, erdei zuzmók színére hajazó, finom kékeszöld penész.

És Sylvia Plath Üvegbúrájának idézete ISMÉT aktuális (szerencse, hogy ez a könyv otthon Győrben van):

“I saw my life branching out before me like the green fig tree in the story. From the tip of every branch, like a fat purple fig, a wonderful future beckoned and winked. One fig was a husband and a happy home and children, and another fig was a famous poet and another fig was a brilliant professor, and another fig was Ee Gee, the amazing editor, and another fig was Europe and Africa and South America, and another fig was Constantin and Socrates and Attila and a pack of other lovers with queer names and offbeat professions, and another fig was an Olympic lady crew champion, and beyond and above these figs were many more figs I couldn't quite make out. I saw myself sitting in the crotch of this fig tree, starving to death, just because I couldn't make up my mind which of the figs I would choose. I wanted each and every one of them, but choosing one meant losing all the rest, and, as I sat there, unable to decide, the figs began to wrinkle and go black, and, one by one, they plopped to the ground at my feet.”

Letisztultság

A szóban valahogy benne van a tiszta. Nem piszkos, nem koszos.

Tiszta.

Rendezett.

Valahogy egyszerű.

Nem bonyolult.

Nálam, aki pont minden túlbonyolít, elemez, részletekre bont, és elveszik benne, pont ez az új irány jelent meg.

Egyszerű.

Mint egy A vonalú estélyi ruha, hosszú fehér, vagy akár kis fekete.

Nincsenek fodrok, díszek.

Egyszerű. De nemes.

Ikonban, mint Audrey Hepburn vagy Harcsa Veronika.

Tisztán szép. Ragyog.

Valahogy itt külföldön, mikor többet vagyok egyedül,  (aki nem tudja, Brüsszelben kaptam gyakornoki állást )jobban átélem a mélységeket, de valahogy mindig összeáll a kép.

Helyére kerülnek az elemek: Pécs, a Külker, a Szellemszállás, a KEKSZ, az Agóra.

Mostanában letisztulnak bennem az energiák, ez lehet a hitnek is köszönhető.

Hamar Dávid prédikációi szavai gyakran visszhangoznak a fülemben.

Ma esős idő + szünet + kevés ismerős lévén múzeumban voltam és régi kedvenceimnél a fekete romantikásoknál kötöttem ki. Vonzott a dekdencia, a spleen, a különcség, az ellentmondás, a lázadás érzése. Hogy olyan bonyolult jelnyelvet találjunk ki, amit a „földi halandók” nem értenek.

Jelekkel, szimbólumokkal zsúfolt versek, súlyos katedrális, morózus érzés, spleen.

Önsiratás. Siránkozás a katedrális lépcsőin, mint Helsinkiben.

Mostanra viszont eljutottam arra a szintre, hogy nevetek rajta. Mert sokszor eltúlzom.

A franciákkal való munka ráébresztett arra, hogy ez mennyire fárasztó nekem és mások számára.

Letisztult, máz mentes, görcs mentes.

There is beauty is simplicity mondja az angol.

És nem feltétlen rossz, mint ahogy gondoltam.

Az egyszerű nem közönséges. A ruháknál is egy egyszerűbb darab sokkal elegánsabb, mint a túldíszített, habos-babos, az utóbbi gyakran közönséges hatást kelt.

Tisztulás, megtisztulás.

Világos.

Sokáig ódzkodtam a fehértől, amiből hiányzik a többi szín. Mára még mindig nem a kedvencem, de barátkozunk.

Dávid mondta, hogy a „megtérés” (nem szeretem ezt a szót, még mindig erős) egyfajta átállás. A sötétről a világos oldalra.

Amikor egy krisnás barátom mutatott egy kétoldalú képpel, még akkor is a dekadens, a sötét vonzott.

Mára megváltozott.

Szeretem az éjszakát, de a Hold világít benne.

Már nem gonosz a Hold. Békés, nyugodt. Ezüst színű. Igen, még van a képben némi melankólia, de inkább a remény érzését kelti.

Megfordultak az arányok.

Már nem azt látom, mint Schopenhauer, hogy minden rossz és kicsi az öröm, hanem, hogy az élet szép, ha vannak rossz napok.

És elmúlik. „Minden csoda három napig tart.” Ahogy Jézus is három napig pihent a sírban, de visszatért. Erősebben, mint valaha.

Ilyen egyszerű, pedig emberi ésszel nem fogjuk fel.

Mint a numerikus teszteknél, nem hisszük, hogy kamaszként meg tudtuk oldani a feladatokat, most pedig több tudással, más bonyolultabb módot keresünk.

Szeretnék majd újra írni hamarosan.

De máskor, másról, másképp.

Új korszakot élek, elmúlt a modern romantikus-emós-spleen.

Más vagyok. Furcsa, különc, de szeretnék többet befogadni és világítani.

Még mindig varázslatot akarok adni, mint Blanche, de már nem elvont művészi ömlengést vagy spirituális hókuszpókuszt.

Valami nemeset, valami égit, valami tisztát, valami egyszerűt.