Letisztultság

A szóban valahogy benne van a tiszta. Nem piszkos, nem koszos.

Tiszta.

Rendezett.

Valahogy egyszerű.

Nem bonyolult.

Nálam, aki pont minden túlbonyolít, elemez, részletekre bont, és elveszik benne, pont ez az új irány jelent meg.

Egyszerű.

Mint egy A vonalú estélyi ruha, hosszú fehér, vagy akár kis fekete.

Nincsenek fodrok, díszek.

Egyszerű. De nemes.

Ikonban, mint Audrey Hepburn vagy Harcsa Veronika.

Tisztán szép. Ragyog.

Valahogy itt külföldön, mikor többet vagyok egyedül,  (aki nem tudja, Brüsszelben kaptam gyakornoki állást )jobban átélem a mélységeket, de valahogy mindig összeáll a kép.

Helyére kerülnek az elemek: Pécs, a Külker, a Szellemszállás, a KEKSZ, az Agóra.

Mostanában letisztulnak bennem az energiák, ez lehet a hitnek is köszönhető.

Hamar Dávid prédikációi szavai gyakran visszhangoznak a fülemben.

Ma esős idő + szünet + kevés ismerős lévén múzeumban voltam és régi kedvenceimnél a fekete romantikásoknál kötöttem ki. Vonzott a dekdencia, a spleen, a különcség, az ellentmondás, a lázadás érzése. Hogy olyan bonyolult jelnyelvet találjunk ki, amit a „földi halandók” nem értenek.

Jelekkel, szimbólumokkal zsúfolt versek, súlyos katedrális, morózus érzés, spleen.

Önsiratás. Siránkozás a katedrális lépcsőin, mint Helsinkiben.

Mostanra viszont eljutottam arra a szintre, hogy nevetek rajta. Mert sokszor eltúlzom.

A franciákkal való munka ráébresztett arra, hogy ez mennyire fárasztó nekem és mások számára.

Letisztult, máz mentes, görcs mentes.

There is beauty is simplicity mondja az angol.

És nem feltétlen rossz, mint ahogy gondoltam.

Az egyszerű nem közönséges. A ruháknál is egy egyszerűbb darab sokkal elegánsabb, mint a túldíszített, habos-babos, az utóbbi gyakran közönséges hatást kelt.

Tisztulás, megtisztulás.

Világos.

Sokáig ódzkodtam a fehértől, amiből hiányzik a többi szín. Mára még mindig nem a kedvencem, de barátkozunk.

Dávid mondta, hogy a „megtérés” (nem szeretem ezt a szót, még mindig erős) egyfajta átállás. A sötétről a világos oldalra.

Amikor egy krisnás barátom mutatott egy kétoldalú képpel, még akkor is a dekadens, a sötét vonzott.

Mára megváltozott.

Szeretem az éjszakát, de a Hold világít benne.

Már nem gonosz a Hold. Békés, nyugodt. Ezüst színű. Igen, még van a képben némi melankólia, de inkább a remény érzését kelti.

Megfordultak az arányok.

Már nem azt látom, mint Schopenhauer, hogy minden rossz és kicsi az öröm, hanem, hogy az élet szép, ha vannak rossz napok.

És elmúlik. „Minden csoda három napig tart.” Ahogy Jézus is három napig pihent a sírban, de visszatért. Erősebben, mint valaha.

Ilyen egyszerű, pedig emberi ésszel nem fogjuk fel.

Mint a numerikus teszteknél, nem hisszük, hogy kamaszként meg tudtuk oldani a feladatokat, most pedig több tudással, más bonyolultabb módot keresünk.

Szeretnék majd újra írni hamarosan.

De máskor, másról, másképp.

Új korszakot élek, elmúlt a modern romantikus-emós-spleen.

Más vagyok. Furcsa, különc, de szeretnék többet befogadni és világítani.

Még mindig varázslatot akarok adni, mint Blanche, de már nem elvont művészi ömlengést vagy spirituális hókuszpókuszt.

Valami nemeset, valami égit, valami tisztát, valami egyszerűt.