„Ne a régi dolgokat emlegessétek,
Ne a múltatokon tűnődjetek.
Mert én Újat cselekszem,
Most kezd kibontakozni”
/Ézs 43 v 18-20/
Ez a bejegyzés is régóta érlelődik bennem.
Csak mindig volt valami más, munka, takarítás, utazás vagy
néha a Luxembourg téri borozás.
Egy-két hete ismét rám tört az üresség érzés, néha fel-felbukkan.
Valami hiányzik. Valamiért nincs tele, valami kéne még. De nem tudom mi.
A negatív érzéseket felerősítette a belga „nyár”: 15-20 fok,
gyakori eső és hideg.
Néhány napig, talán egy-másfél hétig ismét elkapott a
szokásos sajnáltatom magam hullám.
A futás is csak ideiglenes gyógymódnak bizonyult, néhány óra
múlva ismét visszatértek a negatív rémképek.
Valahogy itt minden intenzívebb, lehet, mert többet vagyok
egyedül és kevesebbet társaságban. Így Nyugat Európában jobban feltűnik, hogy
még mindig mennyi GÖRCS és FESZÜLTSÉG van bennem.
Közel húsz év masszív magyar oktatás mély nyomokat hagyott
bennem.
A Radnótis negatív emlékek is kísértenek, igen tíz év
és nem tudom hány ezer kilométer
távolságból is.
De valahogy újra és újra levedlem ezeket, mint a kígyó a
bőrét. Sokáig tartottam ettől a jelképtől, de pár hónapja egy nagyon feloldó
álmom hatására kevésbé taszít, bár még mindig nem a kedvencem (különösen, mert
aranyos rágcsálókat eszik), de nem sikítok azonnal, ha meglátom egy fotón.
Nem rég kölcsönkaptam egy C.S: Lewis könyvet a The Screwtype
letters. Nagyon mélyen megérintett, sok kérdésemre kimondottakra és ki nem
mondottakra is válaszolt.
Valahogy a hitben is megvan ez a levedlés, amikor döntünk,
és új emberré válunk, a régi énünket feláldozva. De valahogy ez folyamatos, nem
egyszeri, hanem újra és újra meg kell tenni, ahogy a kígyó is többször veti le
a bőrét, amit kinőtt. A régit. A múltbelit.
Minden egyes vedlésnél ott hagy valamit, ahhoz, hogy még
nagyobb lehessen, hogy valóban ÚJ bőre legyen.
Nem tudom fájdalmas-e ez a fajta változás, de bizonyára az
egész állatot érinti. És hónapig készül rá.
Valahogy én is így vagyok vele, lehet már el kezdtem ledobni
a régi bőröm, de ez még nem az igazi, vagy talán van még újabb.
Sokszor érzem magam úgy, mint a Ratatouille (L’Ecsó) rajzfilmben
Linguini a mosogatófiú-szakácstanonc, aki szétnyitja az ingét és látható válnak
a kis patkány által okozott karmolások, sebek. Igen, tavaly Párizs óta már
tudatosan is felvállalom, hogy én is televagyok sebekkel, amik újra és újra felsérülnek.
Ezt itt Nyugat Európában nehezebben értik meg, az iskolában
a vizsgák után itt buli van, nem értik ezt a görcsös megfelelési kényszert,
mert itt nem KELL.
(Ezért is szeretném, majd, ha gyerekem lesz NEM otthon
nevelni.)
Szeretném, ha végleg behegednének és le tudnám vetni őket a
régi bőrömmel együtt. Egyszer. Végre.
Hiszek benne, hogy meg tudok és meg fogok SZABADULNI tőlük
és még könnyedebb leszek, mégis többet tudok adni, áradni, folyni.
Mert a szabadság nem öncélú. Ahhoz viszont, hogy ezt jobban
megértsem újra kell még olvasnom Lewis könyvét, akár újabbakat is.
