Nem csak az Isztambulban szokatlan hideg tél, eső és hó, a lázas/ hőemelkedéses állapotig jutott megfázás, nem csak a feminista énemet kiakasztó női helyzet miatt.
A nőknek pl. elkülönített helye van a mecsetben, messze a tanítástól, a férfiaktól. Valahogy még nem is látják az egészet...
A turisták által látogatott, elsősorban központi helyeken a fiatalok teljesen európaisan öltöznek, trendi zenék szólnak, a bárokban pedig fiúk és lányok is vannak. A hagyományosabb részein Isztambulnak (Fátih, Akseray- a képen) és vidéken, a nők viszont a mai napig nem mennek be az ilyenfajta vízipipa bárokba, engem is külön kérésre engedtek be, az ajtó mellé, a sarokba.
Bennem
"nagyon cuki volt a cica,a mivel fényképezkedtél, de hihetetlen levertnek tűnsz "
kérdőjeleződtek meg alapvető dolgok, magammal, a saját identitásommal és Istennel való kapcsolatomban is. Igazából nem sokon múlt, hogy a számomra kontrovertális viselkedés és képmutatásnak tűnő dolgok után, hátat fordítsak az Agórának is. Az új év kezdetén alapjaiban rengtek meg dolgok és dőltek össze évek, hónapok alatt felépített dolgok.
Nem csak az FÁJT, hogy visszautasítottak, hanem az, hogy amit évek munkája alatt épített fel magamban külsőleg és a munkámban, azt összetörték. Évekbe került, hogy ne érezzem magam kevesebbnek másoknál, hogy felfuvalkodottság nélkül, de büszke tudjak lenni az eredményeimre. Hogy érdemesnek és értékesnek tartsam magam. Hogy örüljek annak, amiért megdolgoztam és élvezni tudjam, amim van. Hogy néha végre elégedett tudjak lenni.
Nem az, hogy nincsen a mostani szintnél feljebb, mert van, mindig van, lehet és biztos lesz jobb de ez NEM ROSSZ, mint, ahogy én gondolom.
Ezt az idézetet tegnap olvasta fel egy nagyon jó barátnőm és szíven ütött. Mintha én írtam volna, teljesen Fruzsi - Bridget Jones érzéseit tükrözik:
Ez kb. olyan, mikor gimiben vérrel-verítéken lefutottam
a Coopert, de az én teljesítményem, csak
a kettesre volt elég. Hiába küzdök, mindenki más jobb nálam.
Nem ütöm meg a mércét.
Hiába teszem ki pl. a pipát az alakomra, hogy igen lefogytam, az általános iskolás kori 61 kilóval szemben, most 52 kiló vagyok, mindig lesz MÁS, aki vékonyabb és laposabb a hasa.
Hiába kezdek például háziasabb lenni, nem tudok rendesen mosogatni és szabálytalanok a süteményeim.
Hiába csináltam két diplomát és beszélek három nyelvet, a némettel együtt négyed, lesz más, akinek 3 diplomája van és négy-öt nyelvet beszél.
Hiába van egy relatív jó munkahelyem lesz más, aki feljebb van a ranglétrán, nem egyszerű beosztott és többet keres.
Ezen kívül végletekig érzékeny vagyok, mindent felveszek, aprólékos, máskor borzasztó felületes, mindent képes vagyok túlbonyolítani és elúszni a részletekben. Sérült és sértett vagyok, minden apróságon felhúzom magam, de ugyanakkor védekezésből, néha támadok és bunkó vagy agresszív vagyok. Helyenként tudok és akarok is szépen választékosan fogalmazni, de gyakran vagyok nyers és faragatlan, keményen és élesen csak úgy odavágom a dolgokat csomagolás és máz nélkül. (nem újévi fogadalom, de a benti kritikák miatt elsősorban EZEN szeretnék változtatni, nem miattuk magamért. ha francia vonalon szeretnék dolgozni itthon, vagy külföldön ezt meg kell tanulnom és ezért hálás vagyok, hogy a munkahelyem és a főnököm ad lehetőséget rá.)
Én "csak lány" vagyok, de igenis fontos a szakmai kiteljesedés és a tanulás, még ha nem is vezető pozícióban.
De másrészt teljesen képtelennek érzem magam egy párkapcsolatra, mert mindenen kiborulok és úgy érzem sem én nem lennék képes máshoz alkalmazkodni, sőt a fejemhez is vágták, hogy ezt a bunkóságot nem viseli el senki.
Igen túl sok vagyok, túl sokat beszélek, hangosan és túl sok az energiám, a hangulatingadozásom és nehezen állok ki magamért, a nagy hangom ellenére megalkuvó tudok lenni, nagyon. Kevés vagyok, mert "szimpla munkahelyen" dolgozom, nem vittem (még) létre semmi rendkívülit, alacsony vagyok, gyenge, fájós bokával, limitált fizikai képességekkel. Nem voltam még a tengerentúlon, nem csináltam doktorit és nincsenek designer ruháim, Anyukám lakásában élek a húgommal.
Csinos vagyok, de nem vagyok különösebben szép, rendkívüli, illetve pont az (ő) nem vesz észre nőként, akit szeretném. Túl sokat kiadok magamból/ magamról, de valahogy mégsem tud belém szeretni, sem ő, sem más.
Már nem tudok szerelmes lenni belé, mert ezzel a "senki sem fogja ezt elviselni" mondásával összetörte azt a tükröt, amiben és amilyennek én Őt láttam, lehullottak a maszkok, a fátylak.
Egyedül vagyok, a hó vagy a sivatag közepén, ruha nélkül és csak sikítok, sikítok, de gyenge vagyok, néha hang sem jön ki, csak bonyolult, tüskés indák jönnek ki a torkomon, futnak körbe körbe, aztán szépen lassan megfojtanak és betemetnek engem is.
