hóvihar

Hópihék kavarognak a levegőben

Mint buborékok egy pohár pezsgőben

A fák sötétlő sziluettje páraként tűnik el

Az éj bársonyfinom ölelésében.




A telihold sárgás lámpagömbje csillan

Szemeim cinkos villanásában

Ruganyos lépteim nem süllyednek el

Csak érintik porcukor könnyed hóleplet.




Vállam kecses fürdőkád-íve

Halványan fel-feldereng,

A jég tisztaságát ízlelgetem

Apró neszekre meg-megrezzenek.


A toronyóra kerek, akár a telihold.

Harangja a hideg csendben megkondul.

Egy pillanat alatt két sikoly feljajdul.

A kézből a régi hógömb hirtelen kihull

Örvény

Kavarognak bennem a gondolatok, mint egy örvény mélye, ami felszippant mindent, ami az útjába kerül legyen szó szeretet-falevélről, bánat-sárról, félelemből épített házakról, fizikai vonzalomról, varázslatról…
A vegyes, színes, gyakran zavaros gondolatok, inkább érzelmek keveregnek, forognak bennem, mégsem tudom kilökni, kiokádni magamból őket…
Próbálom betűkbe, formákba zárni, csak sokféleségük, keveredésük még nem engedi, szeretném, ha szétválasztódnának, kikristályosodnának, úgy lennének verskavicsok, novelladarabkák…