Egy délelőtt a Nők Lapját olvasgatva bukkantam egy flamenco táncosnő fotójára. Ragyogó vörös ruhája, rojtozott kendője, fekete hajzuhatag, kecses mozdulata másodpercek alatt magamra vonta figyelmét. A képleírás is magáért beszélt: „a flamenco, olyan mint a pszichológia Rorschach tesztje, mindenki mást lát benne.” Nekem maga a SZERELEM, a SZENVEDÉLY, a TŰZ mindegyik így csupa nagybetűvel. Maga az ÉLET, a feszítő, forrongó vágy Férfi és Nő között, az élet-halálra menő játék, harc kettőjük között… Feszültség, vágy, mégis harmónia a két test, a két lélek között.. Nekem a szerelem nem a rózsaszín cukormázzal leöntött hollywoodi filmek, hanem ez a fajta versengés, folyamatosan égő feszültség, forráspont, összehúzás eltávolodás, ritmus pergés… Maga a csoda, a mámor, a kiteljesedettség egy csipetnyi melankóliával megbolondítva…
Nem rózsaszín-fehér, hanem fekete és vörös, erőteljes, dinamikus, lüktető. Akár a vér, véres, vérre menő. Mégis játékos, kacér, izgató, csábító. Macska-egér. Bika torreádor. Férfi és nő. A férfi, ha kell lágy nőies, omló, finoman leplet lengető; a Nő ha kell aktív, kemény, férfias erőteljesen koppan a cipője sarka. Igen, nekem ez az ÉLET, a VÁGY, a 100 %on lobogás, indulatok, elégés, semmi középszerűség, semmi átlag. Néha talán kéne pihenni is persze, esőt nézni, gubbasztani, bújni, forró csokit szürcsölni, de spanyolországi utam előtt egyre-jobban és szeretném ezt az érzést megélni. Még sokkal, sokkal intenzívebben, mint egykor a VOLTon. Lobogni, izzani, forrongani, valakivel egybeoldódni, szétszakadni, vérezni, égni, égni, ELÉGNI
