Radnóti Miklós-Szerelmi ciklus

" Szakítottunk...


Te véresre csókoltad a számat és lihegve kértél, hogy maradjak.

Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok a mérföldek között a sárban.

Mit nézel?
A hófehér éjek után ugye könnyező, foltos olvadás szakad.
Hallod?
A vézna fákban a nyarat siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csupa piros lesz a szemed és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon és itt teelőtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár-Sár és Gyűlölet van az alján minden csillogó, nagy szerelemnek


Most menj.


Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek és ezért most itt hagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha találkozunk, talán újra kezdem...

Menj már."

reggel

Pécsre jöttem, lehet utoljára. Búcsúzóul sok olyan emberrel összeakadtam, aki fontos volt nekem az itt töltött 3 év alatt, legyen szó egy-egy kedves felsőbb évesről, vagy Mikről és Prof Komlósiról, számomra a 2 legkedvesebb tanárról az angol tanszéken.
Ádámnál aludtam. Nagy beszélgetések, bögre teák, puha csókok, de valahogy mégsem az igazi.
Hiába a vonzalom ez egy halálra ítélt kapcsolat.
Két külön világ, pedig egy évben születtünk, egy országban.
Könyv. Semmi szépirodalom nincs nála a lakáson sose, sportújság, föcis könyv.
Táncol.MŰVÉSZET, így csupa nagy betűvel, de amugy hallgatag.
Olyan meghúzódó, mint valami borostyáninda a falon. Messziről nem veszed észre, csak közelről tűnik fel a szépsége, különlegessége.
De valahogy hiányzik a bohémitás néha.
Meg nem érzem.
Az én hibám de egyszerűen nem tudom éretzni- és néha ő se engem. Ma regel korán kel tanulni, nehéz vizsga. Megértem, de egyszerűen nem trudtam aldni, ha pedig sikerül álmomban ő csókolt, ő ölelt, zihált kérőn a fülembe.
Nem tudtam feldolgozni, hogy ott a szomszédban a pasi és a sulit választja helyettem.
Valószínű én is ezt tettem volna.
Sajnos.
Reggel csodás volt a táj, lágy akavarellfinom égalja, ne tüzes gyilkoló lángyvörös, hanem
halvány rózsaszínes fénnyel festett, szinte eggyé olvadt mégis halovány ragyogásával kiemelkedett a hó fehérségéből. Ez a világosságot törte meg éles, csipkés kontrasztjával a fák sötétbarna ágai.
De ő valahogy ne veszi észre.
Ő jól vezet, koncentrál, precíz, be tartja a szabályokat.
Ét szétszórt, sedre, repkedős egy cica vagy egy varjú rögtön kizökkent a volán mögül.
Neki a feje fáj, nekem a szívem illetve a gyomrom nem akar engedelmeskedni.
Férfi és nő
Ész és szív.
De valahogy mégis hiszem, hogy létezik a harmónia, a telepátia, az egymásra ráéérzés, az egyrugó.
Ez a SZERELEM.
aki engem nem itt vár, hanem messze, messze...
nagy költőink mint Ady vagy József Attila is Párizsban eszméltek rá igazi valójukra, külfölfdi útjaik után tudtak igaz magyarok lenni.
Én tudom, nem jövök vissza, mégis magammal viszem a népzene minden fájdalmát-örömét, a meseszép verseink, az ősi ősi múltunk..
mostanság egyre többet visszhangzik a fejemben Ady Tisza partján c. költeménye vele zárok:
A Tisza-parton
Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.
Gémes kút, malom alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza-parton mit keresek?

fehér és vörös

akár a bor...
édes fehér és savanyú, száraz vörös... színe akár a véré...
igen vér... az élet nedve, esszenciája, sós ízű nektár... tűz és víz egyszerre forr össze az emberi szervezet olvasztótégelyében...
vérvörös... leírhatatlanul csodás egyedi szín, hisz a hemoglobin molekulácskák összetétele egyénként váltzó, ezek festik színesre...
valaki sötét majnem fekete, lassú alvadt vér, más vidám élénkpiros pajkos kislányhoz illő szín....
a vér vöröse a csontok fehérségével...
a csontok keménysége szilárdsága összetartó ereje a vér zabolátélanságával...
a fogak vehérja a hús vörösében..
a bőr finomságába lágy erezettel átszőtt szövetébe mélyedő apró fehér kis csontkavicsok...
HÚS NÉLKÜL SEMMI SZERELEM...
régen utáltam a fehéret...
az álszent keresztény erkölcsöket láttam benne a fehér menyasszonyi ruha nehéz abroncsát a házasság álszent fojtó légkörét
a templomi kripta hidegét a márvány minden melegségét nélkülő fagyosságát, felodhatlan csendjét..
a mennyországban felhő-vattacukrot zabáló pifók kis angyalokat..
de a felhő párakönnyúű szabad és égi
akár a repülő hófehér madarak, sirályok...
a márvány pedig hiába hideg mégis nemes kő.
méltóságteljes.
mint az őszre megőszült bölcs emberek haja.
igen a feháér lehet bölcsesség pár éve ezt akartam öntudatlanul elutasítani. nem akartam felnőni...
a vörös e vallomás szerint a fizikai vágyak a béklyók színe.
ezotériában a gyökér csakráé.
most néha ezt dobnám el, de nem nem...
akarom...
gyarló fizikai fáj folyt húsom zsigereim szívem forr lüktet kínz a vérem...
NEM ADNÁD ODA SEMMIÉRT AZ ÉRZÉST MIKOR A TEST A TESTHEZ ér...
a 2 szerep: vörös-fekete démonhölgy és a fehér libwegő köd könnyű angyal..
nőből vagyok, mind kettő egyszerre, és mégis egyik sem...